ZSOFIA SZEMZO

Mélyi József Megnyitószövege:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A legtöbb esetben nehéz az ajándékozást a foglalkozással vagy a hivatással összekapcsolni. Mert egy csokoládégyáros esetében még azt gondoljuk, neki könnyű, de például előre elkönyveljük-e, mit ad ajándékba másoknak egy vasöntő? A képzőművészek és az ajándék viszonyában először önkéntelenül is inkább a csokoládégyárosra gondolunk. Neki könnyű. A művésznek sem kell felütnie az internetet, hogy kreatív és vicces legyen, nem kell szenvednie a „10 apró ajándék, amitől imádni fognak a kollégáid” oldalon. Vegyük csak, mondjuk Picassót. Rajzolt egy galambot, odaadta egy vasöntőnek, a megajándékozottnak pedig évekig nem kellett munkába járnia. Persze most nem vesszük Picassót, aki szerintem nem is nagyon adott galambot vasöntőnek. Egyébként már vasöntőt sem ismerünk. És az ajándék sem áll gondolkodásunk középpontjában.
Ha a képzőművészetről és az ajándékról szóló kiállításhoz közelítünk, vissza kell térnünk a gyökerekhez. Ezen a területen pedig a modern kori origót a francia szociológus, Marcel Mauss jelenti, aki az ajándékról, az ajándékozásról máig megkerülhetetlen tanulmányokat írt. Az archaikus társadalmakat tanulmányozva kijelölte az ajándékozás elméleti vizsgálatának kereteit: megállapította, hogy az adás és az elfogadás mellett ugyanolyan fontos a viszonzás is. Kijelentette, hogy az ajándék sem nem spontán, sem nem érdek nélküli. Az ajándék nemcsak ellentételezés, nemcsak szolgáltatások vagy tárgyak kifizetése, hanem egy kifizetődő szövetség fenntartásának záloga is lehet. Az ajándék adható embernek és istennek; az ajándék egyben fogadalom és ígéret is. Elemzésének egyik fókuszában a potlacs fogalma áll, ami csinuk nyelven eredetileg azt jelenti: táplálni, fogyasztani. Elsősorban az észak-amerikai indiánok között használt kifejezésről és szokásról van szó, a törzsek ünnepélyes téli gyűlésein – lakomákon, vásárokon, piacokon – egyfajta ajándékozási rivalizálás alakult ki, s erre a potlacs szertartása keretében került sor. Ilyenkor a törzsfőnök, a nemzetségfő hatalmas mennyiségben adott adományokat vagy egy másik megoldással máglyára vetette a tárgyakat; később a kanadai állam ezt a szokást betiltotta, aztán az ötvenes évektől megint engedélyezte. A potlacsot Mauss gazdasági, politikai összefüggésekben vizsgálja, a szükségletekkel, a feleslegekkel kapcsolatban, és vizsgálatából kiindulva mi is felfedezhetjük az archaikus társadalmak egyes jellemzőinek továbbélését. Az ajándék nemcsak hasznos, de mágikus tárgy is, s ebben a tekintetben sok szempontból hasonlít a műalkotásra.
Ebben az alapvetően haszonelvű világban, amelyben élünk, érdemes elgondolkodni, hogy életünkben mennyi minden áll még mindig mágikus alapon. Jegygyűrűt viselünk egy fél életen át, bízva abban, hogy az megvédi a kapcsolatot. Ha valaki tüsszent, szinte azonnali reakcióként rávágjuk, egészségedre, hogy a közeledő betegséget késedelem nélkül egy ellentétes jelentésű szóval ellensúlyozzuk, mint tették azt egyes ókori kultúrákban több ezer évvel ezelőtt. Az ajándékra is gyakran mágikus kötőanyagként tekintünk, ajándékozásaink mögött sokszor húzódnak hiedelmek, archaikus szokások maradványai. Kérdés az, hogy a műalkotásra mennyiben tekinthetünk itt és most mágikus tárgyként? Pontosabban nemcsak egy kérdés adódik, hanem számtalan; például ha ajándékként tekintünk az alkotásokra, jobban látszik-e mágikus tulajdonságuk? Vajon a művekhez tartozó, személyes emberi kapcsolatokra vonatkozó leírások inkább elfedik-e ezt a mágikus jelleget, vagy felerősítik? Másképp megfogalmazva: ez alkalommal a műalkotás- vagy az ajándék-jellegük felől nézzük-e inkább a tárgyakat? Amikor nézzük a kiállított alkotásokat, kikapcsoljuk-e az egyre nyomasztóbbnak tűnő külvilágot – politikát, gazdaságot, rémisztő jövőképeket – vagy éppen csak ezek összefüggésében tudjuk látni az objekteket? Még távolabbról: vajon a kiállítást a mai Magyarország intézményrendszeri háttere előtt gondoljuk el, vagy tekinthetjük-e inkább valamilyen téli indiánszertartásnak, a potlacs-ünnepek kései utódjának? És miről mond el többet a kiállítás: az emberi kapcsolatok XXI. századi magyarországi jellegéről, vagy az örök emberiről, az örök művészetről?
Furcsa elgondolni azt is, hogy ezeket a tárgyakat, mint egy klasszikus néprajzi múzeumban, itt és most a kurátorok kiemelték eredeti összefüggésrendszerükből, a lakásokból és az őket övező történetekből, és kihelyezték általános megtekintésre. Ajándékozó és megajándékozott ebben a kiállítás-formában a nyilvánosság elé visz egy olyan kapcsolatot, amely az élettel szorosabb összefüggésben áll, mint a művészettel. Az ajándékok ebben a szinte múzeumi közegben egyfelől elvesztik életerejüket, másfelől nézve viszont épp most lépnek ki a láthatatlanságból, és válnak elevenné. Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor cseresznyemag-együttese, Pacsika Rudolf bumerángja vagy Szalay Péter mellbimbója (nem gondoltam soha, hogy ez a szókapcsolat valaha elhagyja majd a számat) művészi életre kel. Nyilvánvaló, hogy ez az élet sokféle lehet, akár ebben a válogatásban is: mást jelent, ha egy mű eleve ajándéknak készült, mást, amikor ajándékká vált, megint mást, amikor a művész a kapott ajándékot alakította át alkotássá. Elsősorban a művész és az ajándékozott szerepéről és nézőpontjáról gondolkozhatunk el: ki helyezkedett bele kinek a szerepébe, illetve kettejük viszonyában (plusz a galéria) hogyan tágult vagy szűkült a művészi tér?
De lehet, hogy nem is a művészet, hanem a személyes – traumatikus, intim, boldog, boldogtalan – történetek felől vezet a lényegibb út a tárgyakhoz. Például úgy, ha elképzeljük önmagunkat a különböző maussi kategóriákban. Mi lenne, ha egy adott tárgyat mi kapnánk? Mi történne, ha mi adnánk? És mihez kezdenénk, ha nekünk kellene viszonoznunk? Viszonozható-e egyáltalán a műalkotás mint ajándék? S ha még jobban tágítjuk a kérdést: vajon a műalkotás befogadását adásnak vagy elfogadásnak tekintjük? Vagy a műalkotás nem más, mint a potlacs? S ha igen, akkor inkább melyik értelmében: táplálásként vagy fogyasztásként? Értjük-e még egyáltalán a csinuk nyelv finomságait? Azt bizonyosan tudjuk, hogy itt és most már nem archaikus a különbség: a műalkotás ajándék lesz-e vagy a máglyára kerül.

Prev | Next