A használatról – megnyitóbeszéd
http://artmagazin.hu/artmagazin_hirek/a_hasznalatrol__megnyitobeszed.4224.html?pageid=86
2018.07.12
Salamon Júlia
Szemző Zsófi önálló kiállítással készült, a Melléktermékkel. Olyan tárgyakat sorakoztat fel, amelyek elképzelt közösségekhez kapcsolódnak, ismeretlen rítusok, társadalmi szerződések világába vezetnek, legyen szó akár fejüket közös együttélésre adó, letűnt vagy akár jövőbeli csoportokról.
A kiállítás kódja – jófej leszek, itt mindjárt az elején elárulom – a keresés, a felfejtés, a használat, a pragmatikus hozzáállás gyakorlása. Vagyis: közelebb kell jönni, szemre venni, megszagolni, tapintani, és mint egy 20. századi kulturális antropológus a törzs tagjai közé beépülve a tabula rasa, a tiszta lap felszabaduló, ugyanakkor szorongatóan tág helyzetéből beleállni a művek, a melléktermékek olvasásába, értelmezésébe.
A melléktermék kifejezés önmagában hordozza egy fölérendelt, központi narratíva létezését is. Ha van mellékág, kijelölődik az is, hogy mi a fő. Még egy feltárandó elem, az archaikus és futurisztikus közösségek találós játéka mellett. Vajon ki és hogyan fogalmazza meg, illetve miként szortírozza, mi az, ami megmarad azon a bizonyos rostán, és melyek azok a spontán képződmények, amelyek mennek az enyészet és a felejtés emésztőgördébe. A mellérendelés a minket körülvevő tér minden ízében érvényesül. Zsófi munkáin az élő és az élettelen tárgyi valóság viszonya keveredik, olvad egymásba, mint ahogy a számunkra is a múltból ismerős hiedelemrendszerekben olyan gyakran váltak cselekvővé a tárgykultúra kitüntetett darabjai (repülőszőnyegek, csodalámák, a hétmérföldes csizma, a kő a levesben) vagy épp a természet képződményei (folyók, tavak, fák, füvek és az égig érő hegységek).
Ugyanakkor érdemes tovább bogozni az elénk vetett hálót. A kollázs – Zsófi kiállításának kedvelt médiuma – önmagában más szerkesztésű elbeszélésmódot kínál mint a fő- és mellékszál kétszólamú narratívája. Számomra ezek a munkák a folyamatos kapcsolatban levés, az eleven, lüktető reláció-kreálás, megélt kulturális tapasztalat alapját jelentik. Persze, ha Te is akarod. Oknyomozásra, nyomfelfejtésre hívnak, az elsőre ad hocnak vélt, dadaista kapcsolódások mániákus megértésére szólítanak. Hiszen valaki szánt szándékkal rendezte egymás mellé az eltérő területekről és eltérő minőségben (akár fotóként, újságrészletként, akár rajzként vagy monokróm színmezőként) beemelt részleteket.
Fenti kollázslogika aztán szétárad a Hidegszoba Stúdió terében – mint a hűs levegő. Érvényesül egy-egy lap vagy digitális nyomat belső rendszerében, az óriásira nagyított kék falon, a kerámia- és posztószigetek és fapolcok egymáshoz való viszonyában is. A mozgóképes egységeket is az agyag lassan megszilárduló, repedező közege zárja körül, egyúttal tapasztja a kiállítás patchwork-szövetéhez. A videókon félrehasznált vagy újrafelfedezett tárgyak és tevékenységek, mint a PET palackból „ácsolt” sekélyvízi tutaj vállalkozása, a japán kintsugit idéző, újra és újra széttörő csésze, a fára visszamászás az evolúció kérlelhetetlen folyamatának vagy időkerekének oda-visszafelé forgatásaként jelennek meg. Elfelejtett vagy megtagadott rutinok és használatok – olyanok, mint hogy mire való a szék, miért kell a létrán lefelé is mászni – vagyis elhomályosult kulturális szocializáció.
Amióta van vizuális kommunikáció, vagyis képek, azóta vannak jelen a humán kultúrában a képhasználati módok is. Az ezeket a módokat firtató kérdések a Melléktermék kapcsán is burjánoznak. Hogyan kell őket használni? Hogyan kell hozzájuk viszonyulni, milyen pragmatikus hozzáállás javasolt? Az anyaghasználat (mint a mázas kerámia) és a funkciókat sejtető formák mennyire tudnak koherens egységgé válni? (Például merre tudunk egy kétvégű lapáttal ásni, ha az cserében még törékeny is? – emlékszik meg erről dialogikusan fragmentált szövegében Csatlós Judit és Juhász Anna kurátorpárosa is.)
Szemző játéka szerint behúz, és ha teret engedünk a kollázsok fikciójának, akkor az alkotó mögött megannyi tárgyat formáló kéz és megannyi tárgyaknak funkciót tulajdonító szándék jelenik meg körülöttünk. Ahogy Tomasello, az evulóciós antropológiával foglalkozó teoretikus mondja: a szándéktulajdonítás maga a kultúrára való képességünk egyik alapköve. (Tomasello egyébként magát a nyelvet is egy olyan társas képződményként tartja számon, amely a szándéktulajdonítás képességének mellékterméke).
Szemző azonban nem elégszik meg ennyivel. Ahogy a felvezetőben említettem, önálló kiállítás révén állhatna ő is a főszerepben, de láthatóan a mellékszerepeket preferálja. Alkotóként valamilyen belső harcban, kibékíthető dilemmában áll az egyéni és a kollektív alkotás gyakorlata között. (Ezt legutóbb például a doktori szigorlati védésén bontotta ki igen világosan). Ugyanakkor ez – Zsófi alkotói tevékenységében már sokadjára – egy termékeny ellentétnek bizonyul a Melléktermék kiállítás esetében is. Ugyanis nemcsak az elképzelt közösségek láthatatlan kezeit és fantáziáit idézik meg a minket körülvevő kollázsok, nyomatok, egyedi grafikák vagy épp kerámia-objektek és kiterjesztett asszamblázsok, hanem be van ígérve, hogy a Hidegszoba Stúdió az elkövetkező hetekben Javító Műhellyé alakul – jön a pszichológus, a varrónő, a jógaoktató és az ezermester is, mint a mesékben – és megszerelnek mindent és mindenkit. Sőt az is lehet, hogy mindez közösen történik majd – utóbbi kicsit rajunk is áll. No, nem azért, hogy a kicsorbított hibákat eltüntessék vagy a lyukakat betömködjék, hanem mert az élet azokban a bizonyos repedésekben, a közös gyakorlásban, használatban pulzál tovább. Zsófit pedig ezek a repedések foglalkoztatják leginkább.
