Csatlós Judit - Juhász Anna: Melléktermék
Szemző Zsófia alkotásait egyszerre jellemzi a színek és az anyagok burjánzása, a tapasztalati tudás és a konceptuális megközelítés találkozása, a rituális és a pragmatikus cselekvések, a tradicionális és a jövőorientált gondolkodás összefonódása.
A Melléktermék című kiállítás időben és térben távoli kultúrák tárgyait és hétköznapi gyakorlatait idézi meg. Az eszközök természeti környezetben jelennek meg, a cselekvések furcsa, szokatlan szituációkban zajlanak. A természeti formák kerámiából készülnek, a használati tárgyak kerámia másával pedig már nem fogunk munkát végezni; bár javításuk utalhat arra, hogy lehettek,, akik ezzel megpróbálkoztak. A lapátok, ásók színei egyébként is inkább emlékeztetnek gyerekjátékokra, mint valódi, felnőtt másukra. A kráteres, üreges tárgyak néha félig átlényegülnek valami mássá: velőscsonttá, tintatartóvá. A találkozásokból tetszőleges konstellációk jönnek létre. A hegyekből, barlangokból, pontosan meghatározhatatlan dolgok kandikálnak ki.
Az alakok, a tárgyak és a természeti elemek egymáshoz viszonyított léptéke is mind viszonylagossá válik: a kollázsokon hatalmasnak tűnő emberalakok táncolnak a hegyek tetején, mellettük óriásállatok repülnek, és reprezentatív épületek jelentéktelenné zsugorodnak. Egy város makettnek tűnik a mellette álló nőalakhoz képest: a horizonton két mell nyugszik le. A vulkánok hirtelen méretazonosak lesznek a furcsa, módosított használati eszközökkel, mint a kétfejű, nyél nélküli lapát. Az adott elemek a különböző találkozásokban már nem maradhatnak ugyanazok, az időszakosan előálló ez a viszonyrendszer pedig maga a kultúra. Ennek megfelelően nincs olyan dolog, mely ne változna meg azáltal, hogy kapcsolatba lépünk vele.
A kollázsokon emberek olvadnak össze cseppkövekkel, vagy háztartási gépekkel vagy épületekkel, máshol egy személyi igazolvány veszi át tulajdonosa arcának helyét. Gazdátlan kezek és fejek lebegnek a térben új kapcsolódási pontot keresve maguknak. Az emberi és nem emberi folyamatosan összemosódik, melyben sem az emberek, sem a természet, sem a tárgyak nem élveznek elsőbbséget. A köztük lévő kapcsolódási pontok, és érintkezési felületek és hiányok válnak fontossá. Ahogy a kollázsok kivágott alakjait, úgy saját magát is meglepő összefüggésrendszerekbe helyezi a művész a videókban: fogkefével pucol egy sziklát, egy hokedliről saját magát borítja fel egy dél-francia réten, egy fára mászik fel, majd ellöki az ezt segítő létrát.
Ez a töredezettség a mellékhatása annak, ahogyan élünk ma, ahogyan látjuk a világot, és amit csinálunk, amikor beavatkozunk szinte mindenbe, és megváltoztatjuk a dolgok természetes folyását és kimenetelét. A véletlent elvetjük folyton, és kontrolálni próbáljuk a környezetünket, de ez újabb véletlent idéz elő, végül felülkerekedik a véletlen.
Ebben a különös univerzumban az egyszerű hibák és várakozások gyűjteménye, az ismeretlen használati eszközök és a mesterségesen létrehozott természeti formák szellemi struktúrák töredékeiként tűnnek fel, melyek jelentésüket, és kontextusukat és céljukat titokzatosan magukba zárják. Ezek ismerete nélkül pedig felkínálják magukat a vágyainknak, a képzeletünknek és az átélésnek, így váratlanul egy dinamikus viszonyba lépünk velük. Ebben a kölcsönös pozícióban az akaratlan és szándékos behatások, a véletlenszerű lenyomatok és sérülések régi és új történeteket elevenítenek meg. A kollázsok ezt a teret tágítják tovább a tudományos adatok, a genetikai kutatási eredmények, a mérnöki tervezés, az egyéni és a társadalmi víziók beemelésével. A létrejött hibrid alakzatokban az eltérő eredetű elemek közösen fogalmazódnak újra, ugyanakkor továbbra is magukban hordozzák a különbözőségből fakadó feszültségeket. A rajzokban a kollázsok elemei közös minőséget, közös eszenciát kapnak, mégsem állíthatjuk egyértelműen, hogy mindez összefűzi az absztraktot a reálissal, a fogalmit a konkréttal, a jelent a múlttal, az ismertet az ismeretlennel, a törzsit a modernnel, az időszámítás előttit a történelem utánival.
Szemző Zsófia kitartóan vizsgálja, mi az ember és környezete pillanatnyi viszonya: mikor dönt úgy, hogy az értelmetlensége ellenére is ragaszkodik valamihez. Mikor vet véget annak, ami működni látszik? Szélesebb perspektívából szemlélve az elképzelt ideális megoldás és a megvalósulás nem kívánt mellékhatásai közötti feszültséget állítja a fókuszba. Azokra a kockázati tényezőkre és bizonytalansági elvekre világít rá, melyekkel a kultúránk és a természet használatba vétele során szembesülünk.